1967. június 5-én – két évtizeden belül – immáron harmadszor tört ki háború Izrael és arab szom-szédállamai között, ezúttal azonban kevesebb mint egy hét leforgása alatt alapvetően, máig ható módon átírva a Közel-Kelet regionális hatalmi és geopolitikai status quo-ját. Az első, 1948–49-ben zajló hadakozás végén megrajzolt fegyverszüneti vonalakhoz képest Izrael jelentősen megnövelte területét: Egyiptomtól elragadta a Sínai-félszigetet; Jordániától az ún. Nyugati Partot, zsidó nevükön Júdeát és Szamáriát, beleértve Kelet-Jeruzsálemet az óváros történelmi-vallási kegyhelyeivel; Szíriától a Golán-fennsíkot; továbbá az 1956 óta tulajdonképpen uraltan státuszú, elviekben egyiptomi kato-nai igazgatás alá tartozó Gázai-övezetet. A nemzetközi közösség jellemzően lassú, a hidegháborús kontextus miatt még lomhább intézményei, elsősorban az ENSZ legfontosabb szervei, tehát a Közgyű-lés és a Biztonsági Tanács (BT) nem tudták felvenni a versenyt a háborús gépezettel.

A testület által 1967. november 22-én elfogadott 242-es számú határozat a közel-keleti helyzetről hosszú tárgyalások eredményeként született meg. Ma már több mint világos, hogy a dokumentum szentesítésére elsősorban azért kerülhetett sor, mert a lefektetett irányelveket min-denki a szándékai, céljai szerint interpretálhatta. De vajon ténylegesen ilyen vitatható a határozat szövege? Valóban kiolvasható belőle a rendezés két, teljesen eltérő szemléletrendszere?

Tovább a tanulmányra:

Ami úgy van, nem úgy van